Leszokom ismét, és az álmatlanság, ami mostanában ezzel jár segít emlékezni azokra az álmokra , amik abban a rövid időszakban jönnek amikor tényleg alszom.
Egy apokaliptikus világot láttam előző este. A horvátországi sziklába vájt utak világa volt, de mégis más, sűrű sötét áthatolhatatlan erdő volt a tenger, így csak abban a szűk folyosóban lehetett mozogni, amiben olyan bezártság érzet is eluralkodik rajtunk ha menekülni kell.
Menekülni pedig kellett, hiszen valami megtámadta a világot. Először csak zombi szerű lényekké váltak körülöttünk az emberek, aztán a megmaradt törzsek is egymás ellen fordultak, végül pedig tűzviharok pusztítottak a bolygón elpusztítva minden életet, ami addigra maradt. Ahogy magam előtt láttam a bolygót az űrből érezhető volt a reménytelenség, hiszen egy idő után az egészet csak lángok, vagy hamu borította.
De vissza a földre ezek után a villanások után. A család szétvált, anyám nem is volt ott, így apámmal maradtam akkor, aki csatlakozott egy nagyobb embertömeghez, ami a hatalmas, tíz emelet magas lángot köpő férgek elől menekült. Persze én tudtam, hogy nekem vissza kell mennem a húgomhoz, hiszen ezt az embertömeget szempillantás alatt fogják az önnön magukból kialakuló zombik megtizedelni, így a magány lehet az egyébként teljesen reménytelen túlélés lehetősége. Ezzel is csak kicsit húzzuk az életünket, csak amíg mindent el nem pusztítanak a lángok.
Na szép, csoda, hogy álmatlanságban szenvedek...
